Szabadlábon Barcelonában - Az első látogató

Ismét sikerült jó hosszú ideig nem jelentkezni; de ennek rajtam teljes kívülálló oka volt: rossz volt az internet...vagy ellopták a gépemet...ööö, megfenyegetett az index, mert elvittem a látogatók 60%-át. Na jó, az igazság az, hogy nem nagyon volt időm, mert mentem minden felé ezerrel, amikor meg nem, akkor éppen lusta voltam, vagy pedig az észrevétlen időpazarlás általam mesterfokon végzett művészetét gyakoroltam. De ez most már nem számít, maximum annyit tudok tenni, hogy azt hazudom, mégegyszer nem fordul elő. Megpróbálom inkább röviden összegezni, mi is történt az elmúlt napokban.
Mivel szeptember 24 az (egyik) legnagyobb ünnep Barcelonában (La Mercé, a város védőszentjének az ünnepe), így persze egész hetes ünnepségsorozat volt, hogy lehetőleg még kevesebbet kelljen dolgozni. Ezen idő alatt megközelítőleg 843 program közül lehetett válogatni; voltunk is katalán, baszk, kínai együttesek koncertjén; és egy jazz-koncerten is a Parc de Ciutadellában (ami máskor csak napközben van nyitva, így már ezért megérte elmenni). Mindez hatalmas tömeg, és ember-piramis építők, és napról napra nagyobb tűzijáték kíséretében zajlott. Persze igyekszem az erasmus elvárásainak megfelelni, bár be kell vallanom ez nagyon nehéz...egy fárasztó nap végén még egy közös, jó kis spanyol borral/esetleg frissítő sörrel elfogyasztott vacsorán részt venni, csupán a társadalmi elvárásoknak való megfelelési kényszer miatt; buli meghívások között válogatni...mint egy púp az ember hátán egy ilyen unalmas városban...
Közben szépen benépesült, sőt szinte túlnépesült lakásunk: mindenki megérkezett véglegesen, sőt Bence szombati hatállyal megkezdte barcelonai garázdálkodását, főhadiszállása pedig a vila universitária G203-as lakása lett; ahová menekült státuszának köszönhetően nyert bebocsátást ideiglenes vízummal. Így aztán meg is kezdtük a városnézést, melynek köszönhetően egyre könnyebben és magabiztosabban ismerem ki magam Barcelonában, és egyúttal arra is rájöttem, hogy tényleg annyi látnivaló, érdekesség és lehetőség van errefelé, hogy egy nyaralás ennek töredékére lehet csak elég. A folyamatos tervezést, és percre beosztott programtervünket csak egy-két puszta kötelességtudatból beiktatott baywatch fotózással egybekötött tengerparton fetrengés, és az éjszakai Barcelona megismerése iránt érzett alig csillapítható vágy borítja fel, módosítja néha-néha...de persze csak kis mértékben, mert keményebbek vagyunk, mint Chuck Norris és az összes Rambo-rész együttvéve! Ehhez csak nagyon sejtelmesen annyit tennék hozzá, hogy az éjszakai élet veszélyeit csak a saját kárán tanulja meg az ember, ami sok turistánál be is következik. Ezt az ordas közhelyet pedig sajnos Bence is tovább erősítette. Kénytelenek leszünk elővenni a szokásos terápiát... Persze a pakik barátságosak, és minden egyetemista jó barátai, tőlük nem kell tartani. Néha ugyan 1,5 euróra tartják a sört, de egy pár ügyes és jól irányzott szóval ezért az árért kettőt is el lehet vinni (hosszú, egyelőre még publikálásra váró kutatómunka, gyakorlati kíséretsorozattal alátámasztott eredménye).
Persze az élet nem csupa móka és kacagás; mert hát az iskola mindig az első! Ezen a héten meg is kezdődtek az óráim, rögtön hétfőn a napjaink nemzetközi konfliktusairól szóló, érdekesnek ígérkező előadással, ami ráadásul spanyolul van, így eggyel kevesebb probléma a tárgyak körül (már amennyire a spanyolul vizsgázás optimálisnak nevezhető). A második előadás ebből ma lett volna, de a professzor úr sajnos nem tudott megjelenni, így kaptam egy kis pihenőt túlfeszített egyetemi kötelezettségeim alatt, nehogy túlterheljem magam...hát, tetszik a spanyolok életritmusa. Bár néha van egy olyan érzése az embernek, hogy ezek soha nem alszanak...max siesta alatt egy-két órácskát.
Most még pár képet felteszek a madridi kalandról, mivel az elmúlt napokban takarékosan előtt közel 400 kép Bence fényképezőjén van, amihez még egy kábelt kéne szerezni valahonnan.
Ja, majdnem elfelejtettem megemlíteni egy újabb jellegzetes spanyol szokást, ami a szívembe lopta magát: nevezetesen az általam dél sör névvel illetett frissítő, mely inkább reggelinek nevezhető, hiszen 11 óra itt még bőven reggelnek számít. Ebben az időpontban ugyanis ha az ember elsétál egy kávézó előtt, a névadó nedűt hiába is keresi, mindenki sört fogyaszt...ugyanúgy, mint minden más napszakban. De az normális. A délelőttről eddig nem gondoltam ezt. Eddig...de mivel igyekszem alkalmazkodni a helyi szokásokhoz, ezért sok választásom nincs: ki kell próbálni hogy passzol a müzlihez a sör reggelente. A magyarázat egyébként nem valami mélyen gyökerező történelmi hagyomány; egyszerűen csak ahogy Miguel rávilágított: "meleg van vazze"! Na most megyek is; kicsit pihenni is kell...Én még nem táplálkozom napenergiával, mint a spanyolok; a déli sör meg ehhez nem elég :)

6 nap, 0 éjszaka; avagy a jól sikerült kalandtúra

Ééés igen! Itt az újabb bejegyzés, nem kell tovább várni! Elnézést, valóban kicsit sokat váratott magára (jogos a fekete pont), de hétfőn este értünk haza Madridból; a tegnapi nap pedig kicsit zsúfolt volt a felhalmozott elintézendő dolgok; és leginkább a hetes alvásmennyiség pótlása miatt...meg ki kellett vakarni kicsit magamat és a ruháimat is a szarból...
Hol is kezdjem...röviden az egész kaland baromi jól sült el, egyszerűen szerencsésen összejött minden, szóval tökéletesebb nem is lehetett volna. Egy barát barátján keresztül találtunk végül szállást; méghozzá két amerikai srác lakásában, akik gyakorlatilag egy diákszállót futtatnak. Bár a hajléktalan szálló megfelelőbb kifejezés lenne. A lényeg, hogy folyamatosan fogadnak be barátokat, és az interneten keresztül jelentkező (couchsurfing) csóró, világjáró menekülteket. A lakás ennek megfelelően néz ki, és a hangulat is így alakul minden este...tényleg baromi jófejek a srácok (Angelo és David), igazi életművészek; bár nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet ezt hosszútávon bírni, de egy-két hétig nagyon buli az biztos. Egyik este heten szálltunk meg, de az eddigi rekord 15, a fal tele van a hálálkodók -többnyire másnaposan írt- üzeneteivel; minden nap új arcokkal találkozik az ember reggelente...
Szóval érkezés után már csak az este volt hátra, így elindultunk az "El Tigre" nevű rendkívül felkapott tapas bárba, ahol a sör/sangría mellé automatikusan kapja a porzó veséjű betévedő a randomra összeválogatott sörkorcsolyát, alias tapast. A hely nem véletlen népszerű, baromi finom volt minden, még ha nem is ismertem fel az összes tányérra kerülő ételt. A sangríát viszont annál inkább! Most is felismerném egyből, olyan finomat ugyanis még soha nem ittam! Az estét aztán egy kis éjszakai sétával zártuk le...
A következő napok programja persze városnézés ezerrel, a kötelező körökkel együtt (Puerta del Sol, Prado, stb.); tényleg mindent bejártunk; már bőven jobban ismerem Madrid tömegközlekedését, mint Barcelonáét. Az éjszakai várost is alaposan szemrevételeztük, persze pusztán kötelező programként, tudományos érdeklődésből. Ha New Yorkra azt mondják hogy soha sem alszik, akkor Madrid valószínűleg nem is pislog...hogy Barcelonát ne is említsük :) Én eddig naivan ezt hittem, hogy esténként itt sok a sört áruló "paki", de pár nap alatt rádöbbentem, hogy közel sem...a fővárosban, két lépést nem lehet megtenni a kínaiak gurulósszatyros cerveza-kínálása nélkül. Plusz minden sarkon áll valaki, hogy betereljen Madrid legjobb kocsmájába/éttermébe/discojába. Egyik este (itt kérek elnézést, fogalmam sincs melyik, az is csoda, hogy az éjszakákat és nappalokat el tudom határolni egymástól), egy hangulatos kis étterembe is beültünk Kasiával egy remek (és nem utolsó sorban emberes) paellára.
Az utolsó két napot már új szállásunkon töltöttük, Miguelnél, aki igazi madrileno, de ezt rajta kívül senki nem hiszi el, tekintve, hogy félvér japán, és megjelenésében csak ez tükröződik. Őt is a couchsurfing csodálatos weboldalán találtuk; és elképesztően rendes volt, na meg nagyon jó fej is! Itt már saját szobát kaptunk, még főzött is nekünk. Csak úgy hobbiból fogad be emberkéket, mondván így legalább ő sem unatkozik. El is jött velünk Toledoba, ami valójában azt jelenti, hogy elvitt bennünket kocsival, és igazi idegenvezetést prezentált. A város egyébként elképesztően gyönyörű, talán néhányan tudjátok, hogy nem sokon múlt, hogy ezt a félévet most nem ott töltöm...biztosan élvezném azt is, de az inkább egy kis turista-város, ami 5 hónapos tartózkodás szempontjából össze sem lehet hasonlítani Barcelonával. Utána a Parque de retiroba fuvarozott minket, ahol minden vasárnap hatalmas tömeg gyűlik össze, családok, fiatalok találkozóhelye; hallgatják az ezerféle utcazenét, vagy éppen becsatlakoznak ad hoc dob társulatokba. Egymástól 10 méterre a kolumbiai népzene és az afrikai dobosok (mindkettő naggyon durván jó volt...az emberek az állukat keresgélték órákon keresztül). Közben persze megjelennek a sörárusok is, egészen a rendőrök érkezéséig, akik jó érzékkel tesznek egy kört, és el is mennek, amit jelez az árusok sprintereket megszégyenítő reakcióidővel való visszaérkezése. A tömeg lassan táncolni, tapsolni kezd; itt nincsenek nemzetiségek; ahogy Miguel fogalmazott: "Ebben a városban mindenki madridi legalább az itttartózkodása alatt". Elvonatoztunk persze az El Escorialhoz is, voltunk a vasárnapi Rastron, tényleg minden elképzelhető dolgot, megnéztünk, körbejártunk, kipróbáltunk; és szerencsére az idő is elég volt mindezekre.
Odafelé egy olcsó jegynek köszönhetően repülővel mentünk, visszafelé ellenben más terveink voltak...vagyis éppen hogy nem voltak...Hétfőn reggel felkerestük a Barceloába vezető autópálya melletti első benzinkutat, és kezdődhetett a stoppolás. El sem hiszem, mekkora mázlink volt, de 10 perc után egy Gironába nászútra tartó pár felvett bennünket (az együttérzés és a közös hang megvolt: ők is voltak erasmuson), nekivágtunk a 600 kilóméteres útnak. Apró szépséghiba, hogy az egész napi utazásra gondosan elkészített kaját simán otthagytuk a világutazó Miguelnél; de a kezdeti sokkos állapoton sikerült magamat viszonylag hamar túltennem. Fuvarozóink mondták, hogy megállnának Zaragozában egy másfél órás városnézésre, ha nem gond; így még ott is volt alkalmunk egy kicsit szétnézni; meg is érte!
Este 8-9 körül végre hazaértünk/estünk, ekkor szembesültem vele, hogy utolsó lakótársam is megérkezett: ő Alejandro, gyakorló elmebeteg és szófosó. Az biztos hogy baromi szórakoztató, de egy idő után sok hallgatni a hülyeségeit :) Ráadásul mindezt spanyolul; az angol nem az erőssége egyikőjüknek sem. Juan ellenben eltűnt, 2 napja kellett volna visszajönnie, de ez nem nagyon történt meg...most zseniális intertextualitással utalhatnék egy klasszikusra a "Hova tűnt Juan?!" Z-kategóriás poén elsütésével, de Spanyolországban vagyunk, itt ennyi késés még egy randin is belefér. Remélem nagyjából sikerült összegeznem a történéseket, bár könnyen lehet, hogy ez-az kimaradt; a lényeg hogy minden a lehető legjobban sült el, az első pár napi esős idő ellenére. Most viszont megyek, mert ma be kell mennem egy egész órára az egyetemre, hogy tartsanak valami eligazítás-féleséget, és tudjam mikor kell órára járni...Csóközön ismét székhelyemről; persze csak a hölgyeknek, esetleg családtagoknak; a többieknek egy virtuális kézfogást tudok felajánlani. Igyekszem írni, még mielőtt szombaton egy züllött látogató érkezése tovább rontja az esélyeimet épkézláb gondolatok és mondatok önálló összeállítására...

Az első negatív élmény és a terápia

Ezúttal igyekszem gyors és lényegretörő lenni; ennek oka pedig egyben a közeljövő legfontosabb eseményét és kalandját is előre vetíti: nevezetesen azt, hogy nemsokára indulok Madridba Kasia, egy lengyel lány társaságában. Bizony-bizony, várom is már nagyon; egy ismerős ismerősénél húzzuk majd meg magunkat, és előre láthatólag olyan hétfőig nem nagyon lesz hír felőlem...ez viszont még képlékeny, a jegyünk ugyanis egyelőre csak oda szól :)
Na de ennyire nem szaladnék előre, kezdjük az elején...vagyis az előző végén...szóval ahol abbahagytam. Szombaton volt egy kis találkozó a változatosság kedvéért egy harmadik ír pubban (úgy néz ki, a már emlegetett Jordi ezeket kedveli; egyébként tényleg hangulatosak); ahonnan távozóban eddigi egyik legrosszabb élményemet sikerült összeszedni: a tömeget kihasználva, valaki odacsapódott a társasághoz, és kiemelte a tárcámat; amit aztán hosszas keresgélés után a földön találtam meg, természetesen készpénz és bankkártya nélkül...a kártyát sikerült időben letiltatni, az irataim pedig legalább megvannak (a fontosabbak), ráadásul én is épségben vagyok, pedig első felindulásból nekiindultam a feltételezett tettesnek, aki egy igen rosszarcú csoporttal tartott zöld estét a sarkon...és itt nem green peace demonstrációra kell gondolni...de szerencsére voltak nálam higgadtabb emberek, akik ezt megakadályozták. Még talán így sült el a legszerencsésebben a dolog, ha lehet ilyet mondani, főleg h sok készpénz nem volt nálam. Csak hát erasmusos körökben nem nagyon létezik olyan fogalom, hogy kevés pénz...
Akik most titokban egy könnycseppet kitörölnek szemük sarkából, vagy legalább egy együttérző sóhajjal olvassák a történteket, azokat megnyugtathatom: IGEN, lehet segíteni ezen a szegény ifjú lelken! Nem kell szégyellni az érzelmeket, írjatok nyugodtan, megadom a számlaszámom és bárminemű felajánlást elfogadok, forintban, euróban, alkoholban... :)
Igyekszem persze ezen túllépni, főleg azért, mert hát tényleg annyi remek élmény ér nap, mint nap, hogy már így is bőven elhomályosítják ezt a kellemetlenséget (azért még megköszönök egy kis sajnálatot/együttérzést, és ennek minden materiális megnyilvánulását) . Azóta viszont nem hordok magamnál tárcát. A terápia részét képezte a már előre beharangozott nagy erasmusos nyitóbuli, és az itt a belépőért cserébe felszolgált egy órányi ingyen sangría(a belépőmet valamiért nem vitték el)...ezt most ezen keretek között nem részletezném, legyen annyi elég, hogy tényleg elég komoly volt az este. Ahogy néhányunk mestere mondaná: It was LEGENDARY!
Ja, és még annyi, hogy végre sikerült beszerezni egy spanyol sim kártyát, így a közeljövőben a szokásos számom nem nagyon fog élni; aki mégis telefonon szeretne kapcsolatba lépni velem, annak úgy februárig ezt javaslom: +34 697348152
Zárásul még annyi, hogy kezdem megszokni azt az érzést, hogy mikor már végre azt hiszem, hogy egy nyugis este lesz, érkezik egy üzenet, hogy 20 perc múlva nagy olasz vacsi, sört hozzatok! Itt jegyezném meg, ha az olaszoknál nagyon elterjedt az unicum...ismerik és szeretik, ami lehet, hogy csak számomra volt új információ, de meg kellett osztanom. Róluk egyébként csak annyit, hogy lassan már az olasz lesz a hivatalos erasmus nyelv, annyian vannak, és főzés közben nem tudnak beszélni...ahhoz le kell rakni a fakanalat, hogy mindkét kéz szabad legyen :)
Adéu, Madrid után jelentkezem!

Megjött...

Mármint az igazi erasmus-hangulat! Szerdán ugyanis megkaptuk az első hírlevél-szerűséget (persze facebook-on, mint mindennemű kapcsolattartás eszköze), mégpedig a hétvégi programmal. Itt a hétvége szerdán kezdődik. Szóval meg volt hirdetve egy kis összejövetel egy ír pubban, utána pedig buli...Gondolkodtam menjek-e; aztán hazajött Pedro, aki közölte, hogy ő a hétvégén otthon lesz Valenciában, szóval most megyünk, mégpedig úgy 10 percen belül (itt fontos megemlíteni, hogy az erasmusos összejöveteleken mindig van valami akció. vagy olcsó sör, vagy a másodikat ingyen kapod, vagy valami hasonló). Így hát elmentünk, megismerkedtünk Jordi-val, aki egy koordinátor, és hihetetlen fazon...szerintem nem alszik; max néha kicsit karikás szemekkel pörög tovább, ha éppen másnapos. Utána irány egy Bikini nevű klub, ahova persze van beugró (érdemes tudni, hogy a legtöbb helyre 10 euró környékén van; de elég sok lokálnak féjszbukon fel lehet iratkozni a listájára, és akkor ingyenes, mert eléggé megszedik magukat a turisták belépőiből); meg persze dress code. Sajnos elvileg sok helyre nem engednek be ing nélkül vagy sportcipőben (Bence! erről ne feledkezz meg!). Viszont ha az ember Jordival van, annak megvannak az előnyei...mondjuk az, hogy bemondod a nevét, és kérdés és méregetés nélkül engednek be ingyé. Az este kezdésnek jó volt; hihetetlen mennyi és mennyi féle ember fordul meg egy-egy ilyen helyen.
Csütörtökön megint egy kis találkozó, egy másik ír kocsmában, ami persze szarásig megtelt erasmusosokkal; már elnézést a kifejezésért. Ezúttal a mi campusokról mentünk az itteni koordinátor, Angelo vezetésével, ami kifejezetten hasznos, mert Barcelonában szétszórva rengeteg cserediák van, így pedig kialakul talán egy kisebb közösség is; akiket összetart a szolidaritás-tudat, hogy a városból reggel visszamenni a vilába nagy szívás, és a legutolsó, amire akkor vágyik az ember. Meg az is, hogy éppen ezért, néha megéri itt, együtt kiverni a biztosítékot egy kicsit. Vagy kicsit jobban; úgyis itthon vagyunk! A bárban persze mindenki ismerkedett ezerrel, bár a végén páran az éjjeli tengerparton kötöttünk ki; nem kell mondanom, hogy valami hihetetlen élmény volt...tényleg csodálatos!
Tegnap levezetésképp egy tengerparti kiruccanást hirdettek, Sitges városkájába, ami nincs messze innen, és Spanyolország St. Tropez-jának is nevezik. Hát van is alapja! Kis városnézés, majd egész nap a homokos tengerparton (mármint, hogy homok van a parton; szerencsére nem másról van szó...de hülye egy nyelv ez; éppen költői próbálok lenni), a pálmafák alatt feküdve kerestük az állunkat; mert ez tényleg hihetetlen. És -Isten tartsa meg jó szokásukat- rengetegen monokiniznek itt...akin van bikini felső, az valószínűleg turista. Kicsit talán furcsa is beülni egy csoport huszonéves fiatal közé így, akiket 2 órája ismersz; de az egyik lányt ez nem zavarta, és gyorsan alkalmazkodott a szokásokhoz. Hát engem sem zavart :) Hazafelé este még benéztünk az Arc de Triomfhoz, mivel tegnap volt a katalán nemzeti ünnep (egyértelmű...meg egyébként is vagy egy hete nem ünnepeltek már semmit), így aztán koncertek voltak a téren, meg sok-sok transzparens "Independéncia", meg "Som un nació, nosaltres decidim" ("egy nemzet vagyunk, magunk döntünk"...finoman hívnám fel a figyelmet, hogy milyen penge vagyok katalánból) feliratokkal. Biztos nem is gondolják ám komolyan; nem gyújtottak fel semmit, nem dobáltak macskakövet vagy vízágyúztak; de még csak egy ártatlan bombarobbantás sem...ehelyett a sok hülye kiviszi a családot egy koncertre katalán zászlóba burkolózva; legalább egy "takaroggy" vagy hasonló, kérem...milyen nemzeti ünnep ez?!
Ja, még annyi létfontosságú információt ejtenék el, hogy az udvarunkon van egy szabadtéri medence is, ahova minden nap vagy 30 métert kell gyalogolnom, hogy kicsit lehűljek vagy ússzak egyet. De ez sajnos már nem sokáig lesz nyitva.
A lakótársaim éppen otthon vannak; Pedro vizsgázik, Juan meg haza utazott Olaszországba. Mi is azt tervezzük néhányan, hogy szerdán elmegyünk egy időre mondjuk Madridba és környékére, oda elég olcsón el lehet jutni...ez csak azért nem biztos, mert Mallorca közelsége és a nagy meleg bekavart; oda is meg kell nézni az árakat. Addig azért még igyekszem írni; ne sírjatok értem; mint remélem az kiderült ez nem az a hely, ahol olyan túl szarul tudja magát érezni az ember..

A szükséges rossz letudva...

Mint a rendkívül gondosan megválasztott, jó előrejelző képességű cím sugallja; végre túlestem a "minden kezdet nehéz" közhelyes, de nagyon is valós fázisán. Magyarán végre letudtam a macerás adminisztráció, valamint a kolesz (nem túl pénztárca-barát) "belakásának" nagyrészét is.
Még vasárnap este megérkezett egy újabb szobatárs Juan személyében; aki -bármilyen meglepő- olasz, viszont 3 éve itt tanul, így nem nagyon töri már a spanyolt. Alakul tehát a társaság, nagyon jól kijövünk szerencsére. El is mentünk hétfőn vásárolni végre, lévén nem volt mit és miből enni; egy darab kanál sem volt a lakásban. A célpont az egy megállóra lévő, errefelé Alcampo néven futó madaras tesco, alias Auchan. Itt szembesítettek vele, hogy ez bizony St.Quirze városának (vagy falu, vagy ki tudja) nagy ünnepe, és ne is reménykedjünk benne, hogy bármi nyitva lesz; sőt legyünk szívesek és érezzük magunkat szarul, hogy erről nem tudtunk. Nincs mese, valamit enni kell, irány a következő megálló: Sabadell. Merre van itt a bevásárlóközpont? Háát, az most mindegy, ugyanis a város legnagyobb ünnepén minden zárva van. Qué suerte! Na ne már, úgy néz ki ma az ebéd is kimarad...A Barcelona agglomerációjának minden fontosabb állomását érintő bevásárló-körútunk utolsó állomásaként Cerdanyolában végre sikerült mindent megvenni, amire kezdésként szükség lehet; sőt még haza is sikerült keverednünk valahogy megközelítőleg 223 egyenként 25 kilós csomaggal a kezünkben. Be is szereztem egy remek törülközőt, a legújabb kutatások alapján fejleszthették ki, hasonló anyagból, mint az úszók új csodadresszét; ugyanis remekül taszítja a vizet...de ezt ellensúlyozandó, legalább olyan mértékben szöszöl, hogy használat után újra lehet kezdeni a fürdést is. Azt hiszem kell szereznem egy újat minél hamarabb, mert ennél az önszáradós megoldás is jobb...ami nem is lehetetlen 35 fokban.
Persze az egyetem összes irodáját is végigjártam: először irány az International Welcome Point, regisztrálás és diákigazolvány felvétele céljából (igen, előre el volt készítve). A diák persze egyben bankkártya, amihez -szintén a campuszon egy számlát is kellett nyitni, a szállás fizetéséhez. Ez egyébként sorbanállással együtt 10 percet vett igénybe. Meg a jogi karon is kaptam egy újabb adag információs csomagot, mappát, és térképet; hogy itt is nyilvántartásba vegyenek; valamint közöljék azt az általam nagyon jól ismert tényt, mely szerint most szept. 23-ig nem kell csinálnom igazából semmit, akkor majd lesz vmi tájékoztató előadás (meg egy orientációs hét), hogy aztán nem nagyon elkapkodva a dolgot, október 13-án kiválasszam a számomra szimpatikus kurzusokat. Hát itt sem stresszelik túl az életet...
Mellesleg van itt egy rakás felismerhetetlenségig hízlalt, mindenhol lábatlankodó macska, ami állítólag az egyetem tulajdonában áll, viszont lehet etetni maradékkal...Hát azt hiszem, nem ismerik a négy életerős fiatalember kalóriaszükségletéből és a csóró egyetemisták pénztárcájából ételre fordított összegből felrajzolható függvényt...a maradék fogalma már maga vérlázító és értelmetlen ebben a kontextusban. Ez persze szegény kutya-méretű kandúrok hányadtatott sorsán mit sem változtat; az egyikről így is két napig azt hittem, hogy egy kő az egyik fa tövében...méghozzá egy bazinagy kő...aztán megláttam, hogy van szeme.
Beiratkoztam a sportközpontba is, ahol a szokásos dolgokon kívül megbújik csöndesen még egy mászófal, 3 squash-pálya, néhány tenisz pálya, egy medence strandröplabda pályával és napozóágyakkal, valamint pár füves és műfüves futballpálya is (nem akarok nagyot mondó és elhamarkodott kijelentéseket tenni, de elképzelhető, hogy ennek van némi köze a sportág sikerességében megmutatkozó jelenlegi különbséghez a két ország között...)
Szóval már sikerült nagyjából berendezkedni, felvenni az életritmust; lassan kezdődhetnek a "dolgos" hétköznapok...muhahhaa Ja, és majd csinálok képeket az egyetemi faluról és a szállásról is, ezzel csillapítva égető vágyatokat életkörülményeim megismerése iránt. A szándék már megvan. Két napja... Meglesz; és én ÍGÉREM, hogy nem a választásokra időzítem!

Első lépések, a campus birtokba vétele

Eljött a várva várt pillanat; tegnap megérkeztem a barcelonai reptérre (ami a városon ellenkező irányban van kívül, mint az egyetem...), így ma útjára indítom a tömeghisztériát okozó, bugyi dobálós Beatles-koncerthez hasonló érzelmeket kiváltó blogot.
Időben landoltunk, a csomagom is meglett; kezdődhetett a barkóba: hogy jutok innen az egyetemre, merre van egyáltalán a vasút (vagy metró, vagy akármi...össze-vissza hívják ezeket). Jöhetett az első teszt: útbaigazítást kérni spanyolul. Ez két okból volt érdekes kísérlet; az évek folyamán erősen megkopott spanyol-tudásom bevezető, könnyed próbája: sikerül-e megértetni magam. Másrészről, hajlandóak lesznek-e "kasztíliaiul" válaszolni az öntudatos katalánok. A mérleg 3-ból 2. Igaz az egyik nénit igazából ezért fizetik (merthogy információsnak tetszett lenni), a másik lány pedig tagadhatatlanul, mindenféle rasszista megfontolás nélkül kijelenthetően egy bevándorló külső jegyeivel volt felruházva. Az utolsó bácsi, ellenben szemrebbenés nélkül válaszolt katalánul, amit én meg gond nélkül megértettem, másfél hét intezívebbnek nevezhető katalán tanulás/hallgatás után...egyéb megjegyzést most nem tennék a katalán nyelvről.
Volt egy olyan érzésem, hogy nem a legrövidebb útvonalon érkeztem a vila universitaria (=egyetemi falu) fantázianevű hatalmas campusra, ahol a teljes jókedv és az újbóli leizzadás kedvéért rossz irodába mentem, ekkor már tört kerekű 25 kilós bőröndömmel. Szerencsémre egy ecuadori srác, akitől segítséget kértem gyakorlatilag elvezetett a megfelelő helyre, és még a cuccaimat is segített hozni. Egy kis adminisztráció után birtokba is vehettem a szobámat, ami elég újnak néz ki, bár egyelőre mindenféle emberi életre utaló jelet és tárgyat nélkülöz; vasárnap ugyanis nincs nagyon nyitva semmi. Itt egy kis egyetemi meglepi csomag fogadott, ami nem jegyzettömböt tartalmazott, hanem csupa hasznos, beköltözéshez szükséges, egészséges dolgot: mosogatószivacs, müzli, chips, kakaó, SÖR és társai...hát mit mondjak? Elsőre kicsit meglepődtem :)
Szobatársam (Pedro, Valenciából) is beköltözött már, aki pszichomókusnak tanul, és mint kiderült szerencsére elég segítőkész és jófej is...angolul persze egy mukkot sem beszél, így én szenvedek, mint disznó a jégen a spanyollal. Na de nem baj; legalább rá vagyok utalva. Szóval Pedróval ma bementünk a városba egy igazi turista körútra: Rambla, Gaudí házak, Sagrada Familia és társai...hogy véletlen se nézzenek helyinek, gondosan lemrülésig fotóztam a gépet ez alatt a pár óra alatt. Így aztán itthon gyors kajálás (megjegyzem tiszta high-tech konyha, van mikró is; az egyetlen baj, hogy a sütő helyén...), na meg persze egy kis siesta; nem túl hosszadalmas invitálás után. Itt tartunk most; pont alattunk van egy kis kávézó-szerűség, ahol az összes eddig beköltözött egyetemista (ami egyébként nem túl sok) beszélget, hiszen valamivel el kell ütni az estét, különben még felkelne bárki is hajnali 9 - fél 10 előtt, olyan korai időpontban pedig még az egyetemen sem sok mindent lehet intézni... A minél hamarabbi következő bejegyzés reményében hasta pronto, avagy folyékony katalánsággal: fins aviat!